Epilógus: Morzsátlanítás

 

A szobám a koleszban viszonylag kényelmes volt, bár a szobatársam már az első nap kioktatott, mint gondol rólam. Épp eltettem a mobilomat, miután elmondtam Haleynek, milyen itt, amikor a srác rám nézett.

– Ugye te nem az a lúzer fajta vagy, akit otthon vár a csaja? – Csak néztem rá. – Távkapcsolat meg ilyenek.

– De – mondtam habozás nélkül. – Az a fajta vagyok.

Csalódottan megvonta a vállát, és meg sem próbált elhívni egy bulira sem, helyette fintorgott akárhányszor csak hallotta, hogy Haleyvel beszélek. Pedig minden nap beszéltünk.

Most, hogy már egy hete itt voltam, épp amiatt hívtam, hogy megtudjam, hogy ment az ő első napja a sulijában.

– Fura volt – rázott le ezzel a két szóval. – Inkább mesélj te! Milyen volt a…

– Szépségem, az első nap a suliban, mindig izgalmas – nevettem, mire bosszankodó sóhajt hallatott.

– Sosem szerettem az első napokat – mondta. – Minden lány úgy csinál, mintha neki lett volna a legizgalmasabb nyara a világon, Tamy Westner meg a legesleghelyesebb pasiról beszélt egész nap, aki egy valódi smárolóbajnok, és aki megígérte neki, hogy minden nap felhívja, ugyanis egy-két állammal távolabbi gimiben végzős! Mintha az lenne valami!

– Én is megígértem, hogy minden nap felhívlak.

– Jó, de te vagy a világ leghelyesebb fiúja, aki a legédesebben csókol! Ez az én történetem!

Vigyorogtam, mint egy idióta.

– Ez azért elég általános sztori, nem?

– Nem! Te igazi vagy, és amit ígértél az is igazi, Tamy meg csak eltúlozta a sajátját, mégis mindenki úgy csinál, mintha az lenne a legromantikusabb történet a világon!

– Közben meg a miénk az? – húztam az agyát, mire komoran rávágta.

– Pontosan.

– Azt akarod, hogy a többiek a mi sztorinkat hallják? Attól ájuljanak el?

– Nem, már úgyis mindenki tudja, és… Á, mindegy. Képzeld, Johann és Syl már össze is vannak veszve.

– Mit akartál mondani? – kérdeztem rá az elharapott mondatára, de figyelmen kívül hagyta.

– Syl úgy akar tenni, mint Johann és ő nem jártak volna egész nyáron, mert attól fél, hogy Johann miatt ő is népszerű lesz! El tudod ezt hinni? Én meg azt hittem, valami igazi problémájuk van, közben meg csak ez. Mondtam is Hadennek, hogy milyen idióták. Johann pedig arra kért beszéljen le Sylt. Mármint én őt, amikor…

– Ki az az Haden? – szakítottam félbe.

– Ó – hümmögött. – Az új srác. Ma találkoztunk, és ebédkor meghívtam az asztalunkhoz. Nagyon kedves.

– Tényleg? – kérdeztem köznapi hangon, bár nem tetszett ez a pasas. Már a neve sem, milyen név az a Haden.

– Kiderült, hogy együtt járunk majd rajzra az új tanárnál – mesélte vidáman. – Beszélgettünk, aztán megkérdezte, nincs-e kedvem este kimozdulni vele valahová. Moziba vagy csak enni valamit. Mondtam, hogy semmi akadálya…

– Mi van?! – hördültem fel. – Az akadállyal beszélsz, ha nem vetted volna észre…

A nevetésre megakasztott.

– Csak vicceltem, Dean! Hallottam a féltékeny hangod!

– Nem volt vicces! – mondtam, de azért megkönnyebbülten vigyorogtam. – Már csak egy srác hiányozna melléd. Habár gondolhattam volna, mégis milyen név az a Haden?

– Dean – mondta most komoly hangon. – Haden létezik. Csak onnantól vicceltem, hogy elhívott valahová. Természetesen megmondtam neki, hogy van barátom, de különben sem tetszem neki, csak én voltam az egyedüli, aki szóba állt vele. Még csak nem is olyan jóképű, mint te. Ne legyél féltékeny!

– Nem vagyok – feleltem félig hazudva. Mi az, hogy nem olyan jóképű? Az azt jelenti, mégiscsak az, csak nálam nem jóképűbb? Vagy csak Haley nem akar megbántani. Haley és Haden, csak ne csengenének össze ennyire, a fenébe!

– Na, jó, akarod, hogy elmondjam, miért volt fura a napom? – kérdezte végül, majd a válaszomra sem várva folytatta. – Tamy kedves volt velem! Köszönt, és beszélt hozzám, de semmi gúnyosságot nem mondott! Megkérdezte, hogy telt a nyár meg hogy még járok-e veled… Komolyan nagyon furcsa volt.

Nem volt annyira furcsa, ha azt vesszük Zach és én meddig kajtattuk a csajt, amíg sikerült elcsípni nemcsak őt, még azokat is, akikkel lóg. Zach mély benyomást tett a csapatukra, én meg úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy Tamy az a csaj, aki egy ideig pokollá tette Haley életét. Zach szerint Haley kevésbé lesz morzsás, ha elhíreszteljük, hogy olyanokkal lóg, mint mi, ami igaz volt, mégis egy kicsi bűntudat emésztett, amiért Haley háta mögött csináltuk az egészet.

– Nem olyan furcsa ez – hümmögtem, még mindig Hadenön jártatva az agyam. Meg kell tudnom, mi van azzal a sráccal!

– Dehogynem. Ráadásul mások is csinálták! Beszélgettek velem, de nemcsak azok, akiket az építkezésről ismertem, hanem a többiek is, mintha… és ezt most nem viccből mondom, de mintha népszerű lennék!

A fejemben motoszkáló Haden gondolat ellenére elröhögtem magam.

– Népszerű, Haley? Szerinted túl fogod élni?

– Ez nem vicces, Dean!

– Nem – hagytam rá, és csak magamban mulattam. Tamyn kívül mást nem környékeztünk meg Zach-kel. – Vegyük át, kicsi morzsa! Nyíltan kezdtél el járkálni a krémek krémjével, Johannal, kirúgattál egy tanárt, és egy kleptomániás diákot. Két pasas összeveszett rajtad egy bulin, akik közül az egyik köztudottan még mindig nyáladzik utánad, és nemcsak hogy egész nyáron jótékony munkát végeztél, de mindezt leadta a tévé nemcsak egy reklám formájában, még abban a riportban is szerepeltél, ami főműsoridőben ment le a múlt héten – soroltam fel.

– Hát, ez még így nem gondoltam végig – suttogta döbbenten.

– Mondd meg, mi ebben a nem népszerű? – kérdeztem rá. – Mindig is krém voltál, Szépségem! Itt volt az ideje, hogy mások is lássák ezt!  

– Tényleg ezt gondolod?

– Mindig is ezt gondoltam. Onnantól kezdve, hogy először rám mosolyogtál ott a kukák mellett!

– El kell ismerned, nagyon jól titkoltad! – nevette el magát. – Tudod te mi vagy? Mármint a süti melyik része?

– Hát, ha nem krém, akkor valami meggyes töltelékfélében reménykedem – jegyeztem meg, mire még jobban nevetett.

– Nem, nem! – mondta végül komolyan. – Nem vagy krém, és nem is meggyes töltelék. Cseresznye vagy!

– Igen? – vigyorogtam. – Ezt fejtsd ki!

– Kandírozott cseresznye egy tortaszelet tetején! – súgta vérlázítóan buján. – Tökéletes, ínycsiklandozó, mézédes egy icipici könnyű tejszínhabbal az alján, ami szétolvad a nyelveden, ha a szádba veszed!

– Szépségem! – ziháltam teljesen elvesztve a fejem. – Ha most ott lennék, azonnal…

– Elmennénk enni egy szelet tortát! – kacagta el magát.

– De csak utána – mormoltam rekedten. – Először téged akarnálak megkóstolni. 

– Igen, csak utána – hagyta rám. – Alig várom a pénteket, hogy haza gyere!

– Én is!

Végül is letettük, mert Haley szerint spórolnunk kell a telefonszámlán, és ez még csak a második hét volt külön, de ez nem akadályozott meg abban, hogy előtte kicsit ne részletezzem, mit tennék vele, ha ott lennék. A kapkodó levegővételeit véve alapul, tökéletesen megértette, így elégedetten tettem el a telefonomat csak, hogy rögtön elő is húzzam megint.

Fel kellett hívnom Zach-et tartsa csak a szemét azon a Haden gyereken. Mégis milyen francos név az a Haden?!

19. Kicsi morzsám

 – Szakítani akarsz? – kérdeztem elzárva a hangomból minden fájdalmat.

A szavai mély sebet ejtettek, pedig csak sima szavak voltak. Öt kis szó, egyszerű véleményemre irányuló kérdés, hogy mit szólnék hozzá. Hát, mégis mit kellene szólnom? Hányjam el magam rögtön? Könyörögjek?

Mindenképp tudni akarta, mit szólnék. Csak nézett, és én úgy éreztem, haldoklom belül. A szívem úgy vert, mintha az utolsókat rúgná.

– Nyilván nem kényszeríthetnélek, hogy velem legyél – mondtam végül arra gondolva, bárcsak egyszerű feltételes módban beszélne. Feltételezni könnyű volt, ha nem valóság az egész, kibírtam volna. – Ha szakítani akarnál, kénytelen lennék elengedni téged.

– Igen, ez nagyon egyszerű – felelte, és kifelé meredt a továbbiakban, így még véletlenül sem láthattam semmit az arcán.

Mire gondolhat? Hogy tegye meg vagy ne tegye? Hogy mit reagálnék, ha valóban szakítana velem? Ezt még én sem tudtam, el nem tudtam képzelni egy világot, ahol ő nincs az oldalamon. Tudtam, milyen nélküle, még emlékeztem arra a nyers fájdalomra, és azt nem akartam, nem is biztos, hogy képes volnék elviselni. Már így is alig kaptam levegőt.

Ráadásul miért akar szakítani? Nem szeret már? Van valaki más? Mi a francot csesztem el ennyire? Féltem, mi lesz hazaérünk. Kiszáll majd, és a felhajtón közli, hogy vége? Menjek a fenébe? Esetleg azt mondja, maradjunk barátok? A francba, még arra a lehetőségre is háborgott a gyomrom.

– Azért azt megkérdezném, hogy miért – mondtam végül, épp mielőtt hazaértünk volna.

Már csak pillanatok voltak hátra, hogy kiszállhasson, és megmondja, miért. Tudni akartam az okokat, tudnom kellett jóvátehetem-e.

– Ha szakítanék veled – kezdte végül idegesítően semmitmondó hangon –, akkor annak nagyon komoly oka lenne.

Hogy nem szeret már, hogy van valaki más… a rohadt életbe, már végigvettem a lehetséges indokokat, hallanom kellett!

– Hallhatnám esetleg? – Láttam, hogy összeszorítja a száját, és rádöbbentem, tényleg ez lesz.

Amint megállítom a kocsit, szakít velem. Szerettem volna továbbhajtani, elmenni innen, hogy minél távolabb toljam a pillanatot, amikor végez velem. Nem tettem. Befordultam a feljárónkra, és leállítottam a motort. A néma csendben hallottam mindkettőnk lélegzetvételét.

Néztem az arcát, azon tűnődve, lehetséges-e, hogy ez az utolsó alkalom, hogy ilyen közelről látom. Felnézett rám, a szemeiben dühöt láttam, és tudtam, most fogja kimondani, már nem szeret engem.

– Nem szeretsz engem!

A hangja vádaskodó volt és csalódott, pont amire számítottam, de a szavaira értetlenül meredtem rá.

– Mit tettem? – bukott ki belőlem értetlenül. Miért hiszi, hogy nem szeretem? Erre akarja fogni a szakítást?

Nagyot fújva kiszállt a kocsiból, én pedig gyorsan követtem.

– Nem szeretsz engem, Dean! – nézett rám a motorháztető felett. – Mit nem értesz ezen?

– Szeretlek. Ezt te is tudod – néztem vissza rá gyanakodva.

– Igen, ez egy nagyon romantikus vallomás volt! – csattant rám. – Hagyj inkább békén, egyedül akarok lenni!

Néztem, ahogy elindul a házuk felé, majd észbe kapva gyorsan követtem. Még mindig háborgott a gyomrom, és a szívem is rendetlenkedett, de csak nem hagyhattam elmenni. Nem vettem be, hogy ennyi idő után is kételkedik a szerelmemben, hiszen ő az, aki kettőnk közül a távolságtartóbb. Valami más oka volt, és ki akartam húzni belőle, mi az.

Bement a házukba, de nyitva hagyta az ajtót, mintegy csendes invitálásként, hogy menjek be én is. Követtem, majd jó hangosan becsuktam magam mögött, tudja csak, hogy ott vagyok.

– Szeretlek, Haley! – mondtam, miközben ő csak állt, háttal nekem. – Miért ne szeretnélek?

Sóhajtott egyet.

– Mert nem hiszem el. Attól félek, hogy csak azért nem szakítasz velem, mert félsz a szüleidtől meg az enyémektől. Szeretnéd, hogy én csináljam? – Aha itt a trükk, most jön, mi a baja igazából. – Ha… ha nem elégíted ki az igényeim, akkor úgyis meg akartam tenni. Szakítsunk most rögtön?

Dühített, hogy engem akar rávenni, mondjam ki, szakítsunk, amikor ő akar elhagyni! Mindenféle mondvacsinált indokkal, ahelyett, hogy elmondaná végre, mi a baja!

– Előbb azért jó lenne hallani az igényeid – bámultam a hátára.

– Mindent megcsináltam. Nem álltam a barátaid és közéd. Nem lógtam a nyakadon, és nem követeltem semmit tőled, ezt nem tagadhatod! Nem untattalak a hülye történeteimmel, nem is untatlak semmilyenekkel, mert még csak nem is beszélsz velem! Készséges voltam az ágyban, izgalmas dolgokat csináltunk, és mindig máshogy. Annyira nem értem, hogy mi a baj veled, Dean! Én jól csináltam! Jó barátnőd voltam!

Velem van a baj? Ezt nem mondhatja komolyan! Én nem beszélek vele? Hiszen ő az, aki… és mi az, hogy nem lóg a nyakamon? Úgy érzi, én lógok az övén, vagy mi?

– Az én hibám? – mordultam fel indulatosan.

– Igen. Nem tudok tökéletes lenni – felelte szomorúan, ami elnyomta a dühömet. Miről beszél? Nem értettem már semmit.

– Sosem kértem ezt – mondtam, és léptem egyet közelebb, hogy szembefordítsam magammal, de gyorsabb volt.

A rám vetett csalódott tekintete megállított.

– De igen! Azt akartad, hogy olyan legyek, amilyen nem vagyok. Te olyan érzéketlen vagy az ágyon kívül. – Kimondta, és nekem leesett az állam. Mi van? Érzéketlen lennék? – Én nem, szeretlek megölelni, és csókolózni veled akkor, amikor eszembe jut, vagy épp beleülni az öledbe, a nyakadon lógni, szagolgatni a hajad vagy simogatni az arcod. Fogdosni akarlak, amikor úgy tartja kedvem!

Ez volt a legnevetségesebb vád, amit valaha hallottam, mégsem nevettem, mert nem mertem elhinni, hogy csak ez a félreértés áll közénk. Csak néztem a dühös-csalódott arcát, amin lassan eluralkodott az indulat.

– Igen, buta vagyok! Mert kézen fogva akarok járkálni veled, és hívogatni akarlak, amikor hiányzol, és amikor nem alszol velem, jóéjt akarok kívánni, és jó reggelt, mikor felkelek, mert te vagy az első és az utolsó gondolatom is. El akarom mesélni, hogy mi volt a filmben, amit Zach-kel néztem, hogy mit olvastam Syl mangáiban, vagy, hogy mi a fenét csináltam Görögországban, amikor nem azon aggódtam, hogy kivel vagy, és kivel leszel, mire hazaérek. Szóval, szakítsunk, különben ezeket fogom csinálni!

Úgy éreztem, sosem szerettem még annyira, mint amikor ezeket a fejemhez vágta, és még nem volt vége.

– Ezentúl nem leszek az a korlátok közé szorított, csendes lány, aki a kívánságaid lesi! Újra az a béna leszek, aki voltam! Nem fogok az árnyékban ülni, és játszani fogok veletek, még akkor is, ha nem hívtok! Gyerünk, szakíts velem!

Úgy éreztem, egész hegyomlásnyi szikla gördült le a szívemről, Haley kihívóan nézett, mintha azt várta volna, hogy azt mondom, én utálom, ha a hajam szagolgatja, holott ezt tökéletesen meg tudtam érteni, ezt én is csináltam. Vajon nekem is van olyan jó illatom, mint neki? Az kizárt.

– Tudtam! – robbant ki belőlem a megkönnyebbülés nevetés formájában.

Haley volt a legédesebb, legártatlanabb lány a világon, és hogy ebből csinált problémát lenyűgözött. Komoran meredt rám, ahogy nevetek rajta, de nem tudtam abbahagyni. A francba is, szeretett engem, miért ne nevettem volna teljes szívből ezen?

– Mégis mit? – kérdezte dohogó hangon.

– Hogy nem vagy az a korlátok közé beszorított, csendes lány, aki lesi minden kívánságom. – Nem is kellene olyan. – Ma meg akartam nyalni a nyakad – közöltem vele, legyen csak tisztában vele, mire gondoltam, miközben ide-oda forgatta a fejét megfeszítve azokat a csábító íveket a nyakán.

– Mi? – szisszent fel hitetlenkedve nézve rám.

– Meg akartam nyalni a nyakad, pontosan itt – érintettem meg azt az édes pontot, mire összerezzent, belőlem meg egy csomó szó formájában tört elő a szerelem, megragadtam Haleyt, leültem a kanapéra, és belehúztam az ölembe, közben elmondtam, hogy részemről minden rendben mindazzal, amiről ő azt hiszi, hogy hiba.

Ezzel csak egy baj volt, amitől rögtön elment a nevethetnékem, egyszerűen nem hitte el. Szembefordult velem, még mindig az ölemben, és abban az észvesztő pozícióban megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy igazad van. Tudom, hogy nem akarsz megbántani. Jobb lesz, ha én szakítok veled. De maradhatunk barátok, az jó lenne. Nem kellene így szenvednünk egymás mellett.

– Szenvedsz mellettem? – mormoltam döbbenten. Gyengédséget láttam a tekintetében, ahogy hozzáérintette az ajkait az arcomhoz.

– Ez nem a te hibád. Én nem tudom tovább csinálni.

– Nem szeretsz engem? – Miért hittem, hogy ez mindent eldönt? Mert így volt, ha szeretett, ki kellett tartania, hogy megoldjuk, bármi gondunk is van.

– Jobban szeretlek, mint az egész világot együttvéve. Túlságosan is szeretlek, és ez a baj. Álló nap azon aggódom, hogy mivel tehetnék a kedvedre, hogy hogyan törhetném át azt a falat, amit magad köré emelsz, és amivel kizársz önmagadból. – Nem vettem észre, hogy van egy ilyen fal, de jobban belegondolva talán volt. Nem beszéltem eleget, minden fogadkozásom ellenére nem sikerült megértetnem vele, mit jelent nekem. – Még ennyi idő után sem tudom, hogy mikor mit gondolsz, mikor vagy őszinte, és mikor gúnyolódsz. Akartam tudni, ki akartam deríteni, de most már nem akarom. Túl bonyolult vagy nekem. Sajnálom!

A végleges hangját használta, mintha máris feladta volna, én meg újra lefagytam. Ott volt a karjaim között, mégis nagyon távolinak tűnt, ahogy ilyeneket mondott.

– Nem csinálhatod ezt! – húztam magamhoz nem törődve azzal, mennyire tűnök lúzernek. – Nem szakíthatsz velem! Nem akartam, hogy szenvedj mellettem. Annyira szeretlek, és ezt őszintén mondom! Meghalnék nélküled.

– Nem halnál meg. Két perc alatt találnál valaki mást. Ezt te is tudod! – Próbált szabadulni a karjaimból. Leeresztettem őket, és könyörögve néztem az eltökélt kifejezését.

– Mégis kit? – óvatosan megérintettem az arcát. – Hozzád mérhető lányt nem ismerek, soha nem is ismertem, Szépségem! Te… – Nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg mennyire különlegesnek tartom. – Te vagy minden, ami én nem. Nem mondhatod, hogy elhagysz, mert szeretjük egymást!

– Nem szeretjük egymást! Én szeretlek, te pedig tudod ezt, és kihasználsz ezért! – förmedt rám, nekem meg leesett, hogy tényleg ezt gondolja. Hogy nem szeretem, vagy nem szeretem elég jól. – Nem vagyok boldog! Nekem olyasvalakire van szükségem, aki úgy szeret, ahogy én őt, aki mellett nem kell hülyének éreznem magam. Aki nem nevet ki, amikor elmondom a problémáimat!

– A francba, Haley! – fogtam meg a vállait, hogy rám figyeljen. – Nem nevettelek ki! Megkönnyebbülésemben nevettem, mert az egészet csak félreértetted. Szeretlek!

– Attól, hogy ezt mondod, még nem lesz valós! – vágta rá, és pár könnycsepp lefolyt az arcán.

– Igazad van – fújtam ki a levegőt, átkozva magamat. – Nem tudom úgy kimutatni, ahogy akarom, de ettől még valós! Ha nem is látod tisztán, mondd, egyáltalán nem látsz belém?

Szipogva rám emelte a tekintetét, én meg hagytam, hogy kiüljön az arcomra minden érzelmem. Hogy mennyire szeretem, és mennyire be vagyok szarva, hogy kidob a francba. Látnia kellett volna, mekkora lúzer vagyok hozzá képest, de ő úgy kutatta az arcom, mintha semmi szokatlant nem venne észre.

– Nem tudom, mit nézzek – vallotta be halkan.

– Most… félek – ismertem el nem túl férfiasan. – Nem tudom elképzelni, hogy mégis mit szeretsz bennem, és miért imádsz ennyire. – Mégis ezt tette, szeretett, ahogy soha senki, és ez volt minden, amire csak vágyhattam. Semmi más nem kellett, csak hogy szeressen, akármilyen közhelyes frázis is ez. – Hetek óta folyton attól rettegek, hogy kidobsz engem. Megtehetted volna eddig is, de te valamilyen okból azt hitted, vagyok valaki. Egy senki vagyok hozzád képest! Miért nem látod?

De nem látta, mert még mindig morzsának érezte magának. A francba is, az én kicsi morzsám volt, nekem kellett volna elérnem, hogy ne érezze magát annak.

– Mi? Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül, tényleg teljesen gyanútlanul. – Én… nem értelek.

– Ahogy én sem téged, Haley! Miért szeretsz? Káromkodom, folyton gúnyolódom veled, és nem tudlak megbecsülni, úgy, ahogy megérdemelnéd. Jobban szeretlek ennél, mégsem tudom elmondani úgy, hogy el is hidd. Tudom, azt hiszed, megőrültem, de ezerszer is elismételhetném, te teszed ezt velem. Teljesen felforgattad az egész világomat!

– Sajnálom! – mondta, mintha ez baj lenne. Egyszerűen nem értette.

– Nem, Haley! Én nem sajnálom, imádom ezt! Szeretlek téged, és mindent, ami ezzel az új helyzettel jár. Még sosem éreztem magam ennyire baromnak, mint mostanában. Egyszerűen nem tudom, hogy bánjak veled. Olyan különleges vagy, hogy sokszor félek megérinteni téged, mert ha összetörlek, beledöglöm, érted? Sosem volt még senki, akit ennyire közel érzek magamhoz. A francba, még álmodom is rólad. Benne vagy az életemben, és most eltűnnél belőle, azt egyszerűen nem tudnám elviselni.

Tetszettek neki a szavak, ez látszott rajta, de azt hitte, csak bókolok, nem hitte el, hogy minden igaz. Pedig nem csak szép szavak voltak, amikkel kedveskedni akartam.

– Ezt nem tudhatod – mormolta az arcomat pásztázva a gyengéd pillantásával.

– De tudom – vágtam rá. Volt, amihez nem fért kétség, és ez pont olyan dolog volt. – Jobban ismersz, mint bárki, de attól még nincs jogod hozzá, hogy megmondd, hogyan érezzek. Ha szakítanál velem, többé nem lenne értelme semminek, mert most te vagy nekem minden. Ahogy mondtam is, kérj bármit, megteszem neked, csak ne szakíts velem.

– Jó – harapott az ajkába, és úgy nézett rám, hogy tudtam, valami fontos jár az eszében. – Csak egy dolgot szeretnék kérni. Ha tényleg álmodtál rólam, akkor meséld el, hogy mit.

Ezt a pillanatot, akartam mondani, de aztán rájöttem, hogy mégse. Az álmokban nem ül az ölemben a szavak ellenére, és nem hagy magyarázkodni sem, csak lelép, én pedig egyedül maradok a lehető legfájdalmasabb ürességgel a szívemben.

– Álmodom rólad – mondtam, miközben odatettem a szíve fölé a kezem, pontosan úgy, mint akkor, amikor átölelem az éjjel egy-egy ilyen álom után. – Általában buja dolgokról, amiket művelünk is éjszakánként, de néha rémálmaim vannak. Olyan dolgokat mondasz nekem, amiktől izzadva és rettegve ébredek, egyedül az nyugtat meg, hogy ott vagy mellettem. Hallgatom a lélegzeted, a kezem alatt érzem a szívverésed, és ezek együtt adják azt a dallamot, amire újra el tudok aludni.

– Ó, Istenem! – lehelte, és végre megértést láttam a szemeiben. – Ez a legszebb dolog, amit valaha mondtál nekem!

– És hiszel nekem? Már elhiszed, hogy szeretlek? – Tétovázott, és én két kezem közé fogtam az arcát. – Amikor Görögországban voltál, elveszett voltam nélküled. Egész nap a házatokat bámultam, és otthon ültem a telefon mellett, mert arra vártam, hogy hívj fel, ha eszedbe jutok. Egyszer sem hívtál, Haley! A szüleimet minden áldott nap felhívtad, és engem egyszer sem kértél oda! Mégis miért? Nem értettem, azt hittem, hogy arra vársz, hogy én hívjalak, és amikor megtettem, alig beszéltél. Életem leghosszabb két hete volt, és csak az tette volna elviselhetőbbé, ha hallom a hangod. Ehelyett tűnődtem, vajon szeretsz-e még.

Bűntudat csillámlott a tekintetében, ahogy nézte az arcom.

– Nem éreztem jól magam Görögországban – mondta, és mintha megtört volna benne valami, átölelte a nyakam. – Annyira hiányoztál! – lehelte a nyakamra. – Úgy sajnálom, Dean! Lehetne, hogy elfelejtsd, azokat a dolgokat, amiket ma vágtam a fejedhez? Hülye voltam, ne haragudj!

– Ne kérj bocsánatot – feleltem kábán –, csak mondd, hogy…

– Szeretlek! – Felemelte a fejét, és a szemembe nézett. – Nagyon szeretlek!

– Nem akarsz szakítani velem? – kérdeztem azért a miheztartás végett.

– Nem! – mondta rögtön, mintha az ötletet is lehetetlennek tartaná. Végre! Bár gyenge voltam miatta, erősebbnek nem is érezhettem volna magamat a szavaitól. – Dehogy akarok, túlreagáltam az egészet. Azt hittem, hogy már… már nem úgy szeretsz, mint a legelején.

Ebben igaza volt, az arcához nyomtam a sajátomat.

– Jobban szeretlek, Haley! Azt akarom, hogy tudd, ha nem is mondom minden nap, és ha sokszor érzéketlenül is viselkedem, attól még szeretlek – mormoltam. – Bárcsak képes lennék ódákat írni neked, de még egy nyamvadt verset sem tudtam összehozni. Annyi művészi érzék sincs bennem, mint egy darab kőben. Ne szakíts velem, kérlek!

– Nem fogok – ígérte, és egy csókkal pecsételte meg. – Lehet, hogy csak blöfföltem.

Elmosolyodtam, főleg, mert tudtam, hogy nem blöffölt, de miattam még azt is képes hazudni, hogy igen. Elhagyott volna, a francba is!

Mindenesetre megmondtam neki, hogy bejött a blöff, mire a fejét rázta, hogy nem úgy értette. Természetesen komolyan gondolta, csak nem biztos, hogy távol tudott volna maradni. Nem mondtam neki, de biztos voltam benne, hogy távol maradt volna. Egyszer már megtette, képes volt úgy tenni, mintha ott sem lenne a szomszédban, többször olyasmit nem akartam átélni.

– Akkor Zach mindenben tévedett? – kérdezte végül kizökkentve a gondolatokból. – Nem csak a hívásokban?

– Zach? – kérdeztem gyanakodva. – Mit mondott az az állat?

Haley felsorolta, hogy minden, ami rossz volt a kapcsolatunkban, azt Zach sugallta azzal, hogy mesélt neki a korábbi csajaimról. Volt valami Dean tökéletes barátnője kódex, ami szerint eljártak: Haley nem lóghatott rajtam, csak ha én kezdeményeztem, nem kereshetett, nem hívhatott és mindig változatos szexet kellett biztosítania. Itt telt be a pohár!

Eldöntöttem, hogy egyszer tényleg kinyírom Zach-et, de előbb még bizonyítanom kellett a kis morzsának, hogy nem is az. Vagy ha igen, akkor mindketten morzsák vagyunk, mert úgy összeillettünk, nem létezett, hogy én ne ugyanaz legyek, mint ő.

 

*

 

Nem minden kétségétől sikerült azonnal megszabadítani, de fokozatosan haladtunk, és ezúttal odafigyeltem az összes részletre.

– Nem muszáj ám itt maradnod – mondta mosolyogva, miközben bőszen rajzolt valamit egy A/3-as méretű lapra. Lassan másfél órája csinálta, és még csak össze-vissza hálózó vonalakat láttam az egészből. Lenyűgözőnek tartottam, amikor ezt csinálta, ő pedig sokszor észre sem vette, milyen sokszor nézem ilyenkor. Most épp feltűnt neki. – Ez még eltart egy darabig, bár nem fejezem be, még el kell olvasnom egy egész mangát. Megígértem Sylnek! Te meg úgyis befejezted a könyvedet – intett a térdemen nyugtatott könyvre, amit ugyan nem fejeztem be, de meghagytam ebben a hitben.

– Szeretlek nézni, miközben rajzolsz – mondtam. – Nem akarok elmenni.

– Hát… jó – felelte gyengéd tekintettel, letette a ceruzáját, és odahajolt hozzám egy csókra. – Szeretek rajzolni, miközben nézel!

Mosolyogva biccentettem. Kvittek voltunk. Elkaptam a kelletlen pillantást, amit a félretett képregényre vetett, és tudtam, számolja a perceket, mielőtt ott kell hagynia a ceruzáit. Odanyúltam a mangáért, és kinyitottam.

– Egy csupavér csaj nagy karddal áll egy tócsa vérben, bőrruhában van, rémisztően nagyok a mellei és azt mondja: Pokolfajzatok, takarodjatok vissza a pokolba. A következő képen vicsorog, és azt mondja: arghhhh.

Haley felkacagott.

– Dean, mit csinálsz? – nevetett, mint aki életében jobb poént nem hallott.

– Felolvasom neked, miközben rajzolsz – mondtam vigyorogva a jókedvén.

Megint letette a ceruzát, és odakucorodott mellém.

– Olvastál már valaha mangát? – fektette az arcát a vállamra, és kivette a kezemből a képregényt, majd megfordította. – Innen hátulról kell kezdeni. A lány Nashirának hívják és démonvadász, te pedig most lőtted le ennek a kötetnek a végét. És így kell olvasni, innentől sorban – mutogatta meg. – A párbeszédeket is. Nézd, ez Nashira pasiféléje, mindig csorog a nyála utána.

– Te tényleg szereted ezeket? – kérdeztem, mire felnézett az arcomba.

– Nem igazán – felelte. – De Syl szereti, és szerinte én is meg fogom szeretni. Nem zárkózom el a lehetőség elől – vonta meg a vállait.   

Nyomtam egy csókot a szájára, majd intettem, hogy menjen csak rajzolni, én folytattam a képregényt.

– Az iskolában vannak, itt egy csomó diák a matrózblúzban meg kis szoknyákban. A fiúk öltönyféleségben. Egy borzas hajú srác azt mondja a lapos szeműnek: ott megy Nashira. Integetnek, de a csaj oda se néz. Mindkettő feje füstöl és van itt egy csomó pé meg há…

Haley a hasát fogta, és nevetett. Kedvtelve nézegettem, ahogy levegő után kapkod.

– Folytasd! – kérte, így hát folytattam, ő pedig nevetett a leírásaimon, mintha ő maga nem azt látná a képeken, amikor olvassa.

– Előhúzza a kardját, ami egy ssssz hanggal jár, és…

– Az egy katana – mondta Haley. Már a manga felénél jártunk, és épp kezdett izgalmasabbá válni, amikor egy csomó szarvas lény félbetépett egy rendőrt. – Syl múltkor kioktatott, hogy van különbség.

– És mi az? Hogy ez egy japán kard? – kérdeztem, mire Haley elgondolkozott.

– Nem emlékszem mit mondott. De a katana jobb, az biztos.

– Oké – hagytam rá. – Szóval kezében a katana, és oson a sötét folyosón. Meglát egy vértócsában egy emberi kart, gonosz arcot vág, és azt gondolja…

– Gonosz arcot? – pillantott fel Haley megint. – Miért vág Nashira gonosz arcot?

– Ez milyen arc szerinted? – mutattam oda neki, hogy lássa. Megnézte, és szélesen elmosolyodott.

– Tényleg gonosz, de szerintem ez dühös akar lenni. Mérges a démonokra a rendőr miatt.

– Igen – vettem vissza a képregény. – A következő képen lehúzza a dzsekijét, és a bőrruha van rajta, jó sok meztelen bőrfelülettel…

– Azt mondtad, ijesztően nagyok a mellei? – kérdezte figyelmesen nézve rám.

– Rémisztően nagyok – mondtam elvigyorodva. – Talán az egyik részben agyon is vág egy-két démont a melleivel.

Haleyből olyan vihogás tört ki, amit szinte ki sem néztem volna belőle, de ő alig bírta abbahagyni.

– Ó, Istenem! – kacagta zihálva. – Annyira szeretlek, Dean!

– Én is szeretlek!

Újra otthagyta a rajzát, és nevetve megcsókolt, közben kivette a mangát a kezemből és félrehajította.

– Már tudom, mi a vége – mormolta, miközben becsúsztatta a kezeit a pólóm alá. Átnyaláboltam, és felálltam vele együtt, hogy az ágyra menjünk. Ahogy letettem, belém kapaszkodott, és magára rántott. – Tudod, mit? – kérdezte, miközben kiszabadítottam a haját a fonatból.

– Na, mit? – mosolyogtam rá.

– Szeretem a mangákat, amikor te olvasol fel!

– Később befejezhetem – ajánlottam, mire megrázta a fejét.

– Arra már nem lesz időnk.

Rápillantottam az órára, alig múlt hat, de persze eszemben sem volt tiltakozni. Ha az ágyban akar maradni holnap reggelig, rajtam ne múljon. 

18. Válság

 

Az igazi válság azzal a béna pillanattal kezdődött, amikor Görögországból hazaérve kiszállt végre a kocsiból, és csillogó szemmel indult el felém, mintha a karjaimba akarná vetni magát, de valahogy elveszítette a lendületét út közben, mert egy óriási bőrönd visszahúzta. Lehet, hogy nekem kellett volna bezárni a távolságot, de csak bámulni tudtam a lebarnult bőrét és a fura fonatba font mégis kiengedett haját, amibe még virágos fém hajdísz is került. Egy napsárga redőzött ruha volt rajta, az is görög stílusú, amitől teljesen úgy festett, mint egy igazi szerelemistennő.

– Dean! – mormolta, ahogy megállt előttem egy lépésnyire, fájdalmas távolságot hagyva. – Hogy tetszem?

– Gyönyörű vagy! – mondtam elszorult torokkal, arra gondolva, hányan próbálhatták meg felszedni a görög Riviérán, miközben ilyen cuccokban mászkált. Megérintettem az egyik selymes hajfonatát. – Ez bonyolultnak tűnik – jegyeztem meg idiótán, mire rám mosolygott.

– Az is. – Nyúltam a bőröndjéért, de ő félreértette a mozdulatom, és meg akart csókolni. Közvetlen közelről láttam, ahogy leesik neki, én nem azért hajolok oda, elkaptam a tekintetében megvillanó zavarodottságot is, miért nem csókért mozdultam. Mert egy barom vagyok, azért. – Bocs! Azt hittem…

– Nem, én vagyok a hülye – mondtam gyorsan, és rányomtam a szám az övére.

Megrendítő érzés volt két hét után végre újra megcsókolni őt, a köztünk szikrázó szenvedély bizonyította, nem csak kitaláció voltunk, még mindig ugyanúgy működtünk, mint régen, csak épp problémáink voltak. Például az, hogy egy kis időre idegenek lettünk, holott nagyon jól ismertük egymást. Hirtelen azt sem tudtam, öleljem-e át vagy csak hagyjam, hogy vége legyen a csóknak, mielőtt túl sok lesz a szülői szemeknek.

A talajra puffanó, és kínosan csörömpölő hangot adó bőrönd volt, ami véget vetett a viszontlátás csókjának. Eltörtem valamit.

– Ó – nézett le Haley.

– Dean, ha az a középkükladikus repülő halas vázám volt, nem leszünk jóban! – morgott rám az apja, mire kicsúszott egy durva káromkodás a számon, ráadásul Haley füle hallatára.

– Sajnálom! – mondtam elkínzottan, lehajolva a bőröndért. Ritkán jöttem zavarba, de ember ennél még nem érezte kínosabban magát, abban biztos voltam.

– Dean, apa csak viccelt! – fogta meg Haley a kezem. – Gyere, menjünk be!

Lesunyt fejjel, az apja pillantásával a hátamban követtem Haleyt, ezúttal olyan óvatosan cipelve a bőröndjét, mintha üvegből lenne. Ez nehezebb volt, mint gondoltam, mert Haleynek méz és tisztaság illata volt, ami úgy betöltötte az orrom, hogy csaknem a nyálam is csorogni kezdett, a franc tudott figyelni a bőröndre.

Egy kicsit bántott, hogy én nem vagyok Haleyre ilyen hatással, alig nézett rám, miközben felmentünk a szobájába, és elkezdte kipakolni a táskájának tartalmát. Nem lapult benne törött repülő halas középkükladikus váza. A fél bőrönd ajándékokkal volt tele, édességet és fűszereket nyomott a kezembe, mutatott még egy ruhát, ami hasonló volt ahhoz, amit viselt, aztán mindenféle szuvenírről magyarázott. Hozott kulcstartót, szép formájú köveket, olívaolajas szappant, és megmutatta azt a mézes fürdőolajat is, amitől úgy illatozott. Amit eltörtem egy bögre volt, amin valami szakállas, óriásira merevedett farkú hapsi pózolt egyik kezével a méretes szerszámot markolva, mintha attól félne, feldől a súlytól, ha nem teszi. És valóban, úgy tűnt, az lett volna a sorsa.

– Az Priapos – mondta Haley. – Termékenységisten. De nem kár érte, úgyis kicsit ízléstelen volt. – Azzal fogta a darabokat, és kivágta a kukába.

– Ha ilyesmire vágysz, nem hiszem, hogy überelni tudom – jegyeztem meg.

Túl gúnyos volt a hangom, Haley el is vörösödött, és felkapta a szappanját meg a fürdőolajat.

– Ezeket gyorsan elteszem – mormolta, és eltűnt a fürdőszobában.

Nem értettem, miért vagyok mocsok vele. Na jó, értettem, bántott, hogy nem hívott, két hete alig beszélünk, erre hazajön ilyen ruhákban, teljesen másik lánynak tűnve. Csak arra tudtam gondolni, mi változott még.

– És – jelent meg végül ismerős, kacér mosolyra húzva a száját –, mit csináltál nélkülem? Valami, amiről tudnom kellene?

Amiről tudnia kellene? Volt pár, például, hogy hülyére aggódtam magam, vagy hogy bedurrant az összes izmom a mindenféle intenzív edzéstől, esetleg, hogy idióta módon csak vártam, és vártam a hazatértét most meg… haragszom a fenébe is! De miért haragszom? Próbáltam kielemezni az érzelmeimet.

Túl sokáig elhúztam a választ, így hirtelen már nem érdekelte. A telefonjáért nyúlt.

– Gyorsam megejtek egy hívást, jó? – kérdezte, majd a válaszomra sem várva visszament a fürdőszobába. Titokzatos telefonhívás? Lehet, hogy valami görög srác? Esetleg egy amerikai, akivel ott találkozott, és talán… Kezdett az agyamra menni a féltékenység, tudtam ezt, mégis odaosontam a résnyire nyitva hagyott ajtóhoz.

– Nem tudom, mikor – hallottam Haley halk hangját. – Most Deannel maradok, de talán holnap. Viszont nem tudom, mit mondjak neki. Azt hittem, más lesz, ha visszajövök. Félek, hogy nem fog menni. Mondd meg, mit csináljak!

Haley hangja olyan bizonytalan volt, hogy egészen fájdalmasnak éreztem hallgatni. Az a valaki a másik oldalon hosszan beszélt.

– Ennyi? Ettől nem lesz jobb! – mormolta hitetlenkedve végül. – Hát, jó! Akkor leteszem. – Rövid szünet, majd a legédesebb nevetése hallatszott. – Te is hiányoztál!

Úgy éreztem, mintha gyomron vágtak volna. Ezek azok a szavak voltak, amik nekem jártak! Sőt, akárki is volt, akit felhívott, velem kellett volna megbeszélnie ezeket. Hogy értette, hogy attól fél nem fog menni? És minek kellene másnak lennie?

Észbe kapva csak egyet léptem hátra, de Haley így is észrevette, hogy hallgatóztam, amikor kijött a fürdőből.

– Ki volt az? – kérdeztem, miközben ő csillogó tekintettel nézett rám.

– Nem fontos – mondta, és azzal a lendülettel odalépett hozzám, mindkét karjával átkulcsolta a nyakam, és szabályosan lerántotta magához a fejem, hogy őrjítően megcsókoljon.

Az összes kételyem szétfoszlott, amíg tartott a szenvedélye, felülmúlhatatlant szeretkeztünk a félig telt bőröndje mellett a szuvenírjei között, aztán a mellkasomon pihegett egy darabig, majd elhúzódott, és nekiállt folytatni a kicsomagolást, közben egyetlen szót sem szólt hozzám.

– Mesélj Görögországról! – kértem.

– Gyönyörű volt, de nagyon elfáradtam, mert mindent megnéztünk, amit csak lehetett.

Ennyi. Nem faggattam többet, és ő nem is mondott mást, csak pakolászott, miközben én figyeltem őt. Lassan visszatért szeretkezés előtti hangulatom, és azt nem akartam. Szeretni akartam ezt a lányt nem pedig kételkedni benne, így amikor kiürült a bőrönd, elkaptam a csuklóját, és visszahúztam magam mellé az ágyra.

Mindent megtettem, amit szavak nélkül lehetett arra, hogy megmutassam, mennyire szeretem és mennyire hiányzott, illetve, hogy milyen sokat gondoltam rá, reménykedve, hogy elég lesz. Nem volt. Nem beszélt velem, ha mégis szólt, nem a fontos dolgokról, én pedig nem mertem elkezdeni, mert nagyon is tudtam, mi a nagy beszélgetések vége, egyszerűen nem akartam megtudni, ha már kiszeretett belőlem. Freud szerint sosem vagyunk olyan gyámoltalanul boldogtalanok, mint mikor elvesztettük szeretetünk tárgyát vagy az ő szeretetét, és a francba is, igaza volt! Nem akartam gyámoltalanul boldogtalan lenni, az áltatás, hogy minden rendben van, ameddig ő nem állítja az ellenkezőjét egyelőre megfelelt nekem.

 

*

 

Eltelt egy újabb hét, és én hivatalosan is gyávának minősítettem magamat. Haley és én nem működtünk, egyre kevésbé értettünk szót, főleg úgy, hogy jóformán nem beszélgettünk semmiről. Figyeltem a boldogtalanságának jeleit, és csak akkor láttam őket, amikor velem volt. Ha odamentem érte az építkezésre, és épp vidáman nevetett valamin, vagy a többieket ugratta, én voltam a mumus, aki miatt elkomorodik. Ha elvolt a szüleimmel, és én megjelentem, valahogy csendesebbé, zárkózottabbá vált, ráadásul elkezdte másokkal tölteni az idejét.

Persze ez nem volt baj. Ugyan még mindig zavart, hogy lassan az összes szombat éjjelt Zach-kel tölti, örültem, hogy legalább vele jól érzi magát, ha már én nem tudom boldoggá tenni. Sok időt fordított Sylre és a szüleimre is, ilyenkor gyakran mondta, hogy menjek csak a dolgomra, csináljak, amihez kedvem van, de meg kell mondjam, elég szánalmas dolgaim voltak. Visszavonultam a szobámba az egyik pszichológia könyvemmel, kicsit edzettem magam vagy épp elmentem Zach-hez a Pilatest bámulni, közben rendszerint Mattet hallgattam, ahogy Emilyről beszél, aki visszajön pár hétre látogatóba.

– De miért törted el a termékenység bögrémet? – kérdezte Zach ezredszerre is. A barom biztos volt benne, hogy direkt törtem el a nagyfarkú istent, mert féltékeny voltam rá, holott ez nem igaz. Ha féltékeny lettem volna, még azt csorba darabot is eltöröm, amit Zach félretett az ajándéka „emlékére”. Mondanom sem kell, az orbitális hímtagot ábrázolta.

Zach lassan minden nap megvádolt azzal, hogy a végzetét akarom, és azzal, hogy eltörtem Priapos csodás emléktárgyát, egyszersmind az ő mojoját is megkíséreltem tönkretenni, állítólag miattam nem talál magának egy normális csajt, pedig valójában arról van szó, hogy már minden elérhetőt megdöntött, elfogytak a szóba jöhető partnerek.

– Nem szállnál le arról a nyüves bögréről? Emily már megígérte, hogy szerez neked egy állófarkú Hawaii istent, nem? – néztem Mattre, akinek az a hülye vigyor jelent meg az arcán, ami Emilyt jelentette.

– De, Em biztos hoz egyet – bólintott, majd felállt. – Fel is hívom, el ne felejtse.

Haverom már tisztára be volt zsongva Emily érkezésétől, mindenféle hülyeséget tervezett, és napjában többször felhívta, hogy elmondja neki ezeket a hülyeségeket. Néha, amikor elnéztem, ahogy idióta módon a mobilba gügyög, kedvem lett volna nekem is felhívni Haleyt. Mi sosem hívtuk egymást, bár még megvolt az a pár sms, amit a kapcsolatunk első napjaiban váltottunk, akárhányszor külön kellett lennünk. Valójában kincsként őriztem őket a telefonom memóriájában, bár ezt akár Haley előtt is letagadtam volna.

– Fogadjunk, hogy nem fogja megemlíteni neki – mormolta Zach sötéten, vádaskodva nézve rám. – Szó sem lesz semmilyen termékenység szuvenírről!

– De nagy farkakról még szó eshet – mondtam békítőn, mire elvigyorodott. – Te meg Haley nagyon össze vagytok nőve mostanában – hoztam fel végül, szememet a tornázó nőkön tartva. – Nem mondott esetleg…

– Nem, haver, ne is kérdezz tőlem! – vágott közbe. – Haley-bébi titkait én nem adom ki!

– Oké, de…

– Nem! Lakat van a számon! – Döbbenten néztem, ahogy belakatolja a száját, és látványosan elpöcköli a kulcsot. Követve a tekintetét esküszöm, még azt is láttam, hogy hová esett.

– Nem vagy normális! – Nem válaszolt, nekem meg ökölbe szorult a kezem. Oké, nagy levegő. – Legalább annyit mondj, hogy boldogtalan-e!

Zach a szeme sarkából rám pislantott.

– Miért nem kérdezed meg tőle? Elmondaná!

– Mert tőled kérdezem! – erősödtem. – Sok időt töltötök együtt, neked tudnod kell! Nem a titkait kérem, csak aggódom, érted?

– Haver, akkor miért nem mondod el neki? Megértené!

Most én nem válaszoltam. Megértené, ez volt, ami aggasztott, ugyanis ez volt a legnagyobb félelmem. Hogy már nem szerelem van köztünk, és ha sokat kérdezősködnék, Haley a végén még megmondaná, hogy elege van belőlem, és szakítani akar. Ennél nem volt sokkal jobb a nappali némaság, de az éjszakák még a mieink voltak. Nemcsak a szexről szóltak, hanem a boldog nyögéseiről, amikor megcsókoltam vagy megsimogattam bizonyos helyeken, az elégedett dörgölődzéséről, amikor átöleltem, és ő egész testében nekem simult. A kis sóhajtásairól, amikor megint csak arra ébredt éjjel, hogy mocorgok mögötte. Éjszaka mindig úgy éreztem, hogy szeret, ezek voltak az én kis megingathatatlan bizonyítékaim, a kapaszkodók, amikben hinnem kellett.

Nem voltam biztos benne, hogy bírnám-e azok nélkül. Ha éjjel sem működik, ha gondunk van az intim pillanatokkal, talán előhozom a témát, de így nem mertem kockáztatni. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy így veszítsem el, csakhogy minél tovább hagytam, hogy ez folytatódjon, annál valószínűbbnek tűnt, hogy fájdalmas lesz a vége. Már nem is kellett túl sokat várni rá.

 

*

 

Haley egyértelműen a féltékenység jeleit mutatta, akárhányszor csak Emilyre nézett, én meg igyekeztem csak fokozottan elégedettnek lenni emiatt.

– Holnap elmegyünk Emilyékkel a strandra, jó? – kérdeztem tőle, mire úgy pillantott rám, mintha bolond lennék.

– De nincsen normális fürdőruhám! Szólhattál volna előbb, hogy…

– Vettem neked – mondtam, mire a tekintete megszelídült. Ez eszembe juttatta, hogy sokkal több ajándékot kell vennem neki, eddig csak új ceruzákra futotta, amikor említette, hogy szüksége lenne rájuk. Az volt a probléma Haley ajándékaival, hogy mindene megvolt, nem volt szüksége semmire.

– Vettél nekem fürdőruhát? – kérdezte, és kaptam tőle egy igazi mosolyt. – Mikor?

– Ma – ismertem el. – Mielőtt hazahoztalak. Kint van a kocsiban.

– Nem akarod odaadni? – pislogott rám incselkedően.

Fülig érő vigyorral rohantam ki a zacskóért, majd rekordidő alatt visszaérve gyorsan átnyújtottam neki. Kíváncsian belenézett, majd az ajkába harapva pillantott fel rám.

– Azt akarod, hogy ezt viseljem emberek között?

– Nem olyan kihívó – biccentettem kérlelőn. – Csak próbáld fel, jó?

– Meglátom – ígérte úgy, mint akinek eszében sincs, így persze muszáj volt meggyőznöm.

Kissé sokáig tartott, és az újdonsült ellenálló képességem ellenére is kifulladtam közben, de maximálisan megérte, és nem utolsó sorban élveztem is.

Másnap abban a tudatban ültem a kocsiba, hogy Haley a tőlem kapott fürdőruhát viseli a hosszú, bő póló alatt, amit ruhaként viselt, merthogy nadrág nem volt rajta. Talán furán nézett ki elsőre, de imádtam az öltözködését is.

A strandon találkoztunk a többiekkel, akik már lefoglaltak egy jó nagy placcot nekünk. Emily és Matt az óriási pokróc szélén smároltak, Michelle és újdonsült pasija, Mark meg Dorothy és Michael pedig azon a táncoló hulalányon röhögtek, amit Zach nézegetett savanyú arccal.

– Ez mind a te hibád! – mondta nekem, amikor odaértünk. Haley azonnal nevetni kezdett a kis billegő játékon, amit a többiek az ujjukkal bökdöstek, hogy riszálja a csípőjét. – Ha nem lennél, most itt lenne velem Priapos a teljes valójában – tartotta el a kezét majdnem egy méternyire az ágyékától szemléltetve a méretet. – Olyan jó haverok lettünk volna! Erre meg kapok egy ilyen műbigét. Még a szoknyája alá sem lehet benézni!

– Bocs! – nevetett fel Emily végre eltolva magától Mattet. – Nem tudtam, hogy mit kell hoznom pontosan, Matt csak valami termékenységről beszélt, péniszekről szó sem volt.

– A hula tánc nagyobb részben a szexualitásról szól, különben csak ijesztő maszkos figuráink vannak. Legalábbis javarészt. Nem láttam még Mauit meztelen ábrázolásban, de ha létezik, felkutatom neked, és azonnal elpostázom – ígérte Mark, akinek a nagylelkű ajánlata inkább csak bevágódni vágyódás lehetett.

Zach és én túl régóta voltunk Matt barátai ahhoz, hogy hidegen hagyjon minket, kivel jön össze a féltve óvott húgocskája, és az, hogy Matt azt mondta, hagyjuk csak Michelle-re mindkettőnkben gyanakvást ébresztett Mark iránt.

Mivel Haley még nem találkozott vele, bemutattam, mire a fickó rámosolygott, és kezet rázott vele. Figyelmen kívül hagytam Haley alap flörtölését az ilyen helyzetekben, és csak a pasast figyeltem, aki meglepően jól reagált, semmi túl hosszú pillantás, semmi visszakacérkodás. Helyes, legalább nem kellett emlékeztetnem a jelenlétemre.

A többiek még mindig a meztelen istenekről diskuráltak.

– Mr. Pénisznek mintha lenne egy kollekciója – jutott Emily eszébe. – De azok inkább valami afrikai dolgok, nem? – nézett Markra, aki vigyorgott.

– Nem vagyok biztos benne, de mindent a jó ügyért, majd benézünk hozzá.

– Nem hiszem, hogy megválna a gyűjteménye darabjaitól.

– Nos, ki mondta, hogy szólunk neki, ha elemelünk egyet?

Zach szabályosan könyörögni kezdett, hogy szerezzenek már neki egy nagyfarkú istent, nálam meg hirtelen megszűntek a külvilág zajai, mert Haley letérdelt a pokróc szélére, és egy vérlázítóan szexi mozdulattal megragadta a pólója alját, és az egészet könnyedén áthúzta a fején.

Éreztem, ahogy a megdöbbenés szétárad a tagjaimban. Mi a francot vettem én ennek a lánynak? Bár elég anyag volt jelen, még így is túl sokat láttam a finoman lesült bőréből, a combjai, a mellei… Az agyamat lila gőz öntötte el, ahogy mindenki Haleyre bámult. Mark szerencséjére csak egy pillanatra, de Matt az az áruló hosszú másodpercekre, miközben Haley szépen összehajtogatta a pólóruháját, és félrefordulva eltette a kosárba, amit magával hozott, és ami a rajzcuccát meg az ebédünket rejtette. Ahogy odahajolva megfeszült az alig takart feneke Zach képén érdeklődő kifejezés jelent meg. Összeszorított fogakkal átkoztam magamat, amiért nem vettem Haleynek egy olyan strandkendőt, mint amilyet Dorothy kötött a derekára. Persze még mindig ott lennének a mellei, amit az a hazug fürdőruha összepréselt a szokásosnál is gusztusosabb dekoltázst varázsolva.

És ez még csak a mi társaságunk volt, idegen pasasok százai vizslathatták a barátnőm idomait, amiket pedig úgy szerettem a legjobban, ha csak én láthattam őket. Mivel úgy tűnt egyedül nekem van problémám azzal, hogy a barátnőm fürdőruhában van a strandon, nem mondtam semmit, csak vártam, hogy vége legyen a napnak, és mielőbb hazamehessek, és lerángathassam róla azt a szemérmetlen göncöt. Csakis magamat hibáztathattam, hiszen én vettem neki.

Nem volt biztos benne, hogy a többiek is észrevették, de Haley nem szólt hozzám egyszer sem. Mellette ültem, viszont minden mondata, minden vicce vagy a nevetése másoknak szólt. Még csak fürdeni sem jött be, odakint maradt Emilyvel, az árnyékban beszélgettek. Amikor úszni támadt kedve, nem hozzánk jött, hanem a mélyvizes medencében tűnt el. Utánamentem volna, de Zach megelőzött. Már benne voltunk a délutánban, amikor Haley egyszer csak fogta magát, és bejött hozzám a medencébe, ahol röplabdáztunk. Először azt hittem, beállna játszani, de csak valami furcsa kifejezéssel az arcán jött oda egészen közel hozzám, és szó nélkül átölelt.

Valami nem stimmelt. Úgy éreztem, tudnom kellene, mi a baj, de már túl régóta nem voltam biztos benne.

– Valami baj van? – kérdeztem rá, miközben eltoltam magamtól, hogy az arcát nézzem, miközben válaszol. – Mi az?

– Semmi – válaszolta. Az arcán nem a semmi volt, hanem óvatos kifejezés. – Csak megöleltelek. Ez baj?

Sápadt, de forró volt a bőre, és mosolygott rám, kissé erőltetetten.

– Napszúrást kaptál? – rémültem meg. – Rosszul érzed magad?

– Nincs semmi bajom, Dean! Baj, hogy megöleltelek? – Egy kicsit mintha megszédült volna, mintha lenne valami fájdalma. – Miért hiszed, hogy beteg vagyok?

Mert betegnek nézett ki.

– Ok nélkül ölelgetsz – mondtam, miközben a sápadt bőrét figyeltem, ami most valósággal elszürkült. A francba! – Mégis van valami bajod? Gyere, visszakísérlek az árnyékba!

Meg akartam fogni a karját, de ellökte a kezem.

– Maradj csak! – csattant rám. – Maradj és játssz! Egyedül megyek vissza az árnyékba!

Fogalmam sem volt, mit tegyek, többiek is csak bámultak. Haley megfordult, és kicsörtetett a vízből. Mozdulatlanul figyeltem, ahogy kiérve a medencéből futni kezd, majd Emily mellől felkapja a pólóját, és áthúzza a fején. Csak akkor esett le, hogy elmegy, amikor felkapta a kosarat is, és vissza sem nézve elindult kifelé a látóteremből. Eddigre már rohantam utána.

Emily felpattant a helyéről, és felém nézett.

– Hová ment? – kérdeztem, amikor odaértem hozzá.

– Dean, én mondtam neki, hogy öleljen meg – felelte ő. – Miért nem ölelted csak úgy meg? Attól félt, hogy nem fogod megtenni.

– Mi? – értetlenkedtem, miközben megragadtam a pólómat és a kocsikulcsaim.

– Azt mondta, meg akar ölelni téged, de te nem szereted az öleléseket, én meg mondtam, hogy csak menjen oda, mert biztos voltam benne, hogy téved – magyarázta Emily, és úgy nézett rám, mintha csalódott volna bennem.

Üdvözlet a klubban! – mondtam volna legszívesebben, de csak rohantam Haley után. Szerencsére még nem járt messze.

Vetett rám egy csalódott pillantást, de csupán ennyi volt a reakciója a megjelenésemre.

– Magyarázd el, mi bajod van! – könyörögtem.

– Szeretnék hazamenni – válaszolta fáradtan. – Hazaviszel?

Intettem a kocsim felé. Rossz előérzeteim voltak, rosszabbak, mint mostanában bármikor, úgyhogy néma maradtam, de csak ameddig be nem ültünk.

– Emily azt mondta, látni akarta, hogy viselkedem, amikor megölelsz, és hogy te biztos vagy benne, hogy nem imádom, amikor megteszed – mondtam hitetlenkedve, miközben elindultunk hazafelé.

– Imádod? – kérdezte rám sem nézve.

– Persze, hogy imádom, Szépségem – vágtam rá azonnal. Eddig kételkedett ebben? – Miért ne imádnám?

– Én csak… – Haley rám pillantott, majd megint kifelé meredt. – Megfenyegettem Emilyt, azt mondtam neki, hogy be fogom verni az orrát.

Önkéntelenül is elröhögtem magam a gondolatra. Ennyire féltékeny lett volna? Mi más oka lenne Emilyt fenyegetni? Emlékeztem rá, mennyire mondogatta azt a hülye csókot, és csaknem visszasírtam azokat az időket.

– Miért? – kérdeztem végül.

– Feldühített – mondta komoran. – Mostanában nem vagyok önmagam.

Ez nem volt újdonság, mégis a legijesztőbb hangon mondta, én pedig megint úgy éreztem, mintha gyomron vágott volna valamivel.

– Észrevettem – vallottam be kelletlenül, nem is sejtve, hogy amit válaszol, azzal egy az egyben az egyik leggyakoribb rémálmomat váltja valóra.

– Mit szólnál hozzá, ha szakítanánk?

17. A mézeshetek után

 

A Haleyvel töltött napok lassan hetekké álltak össze, és én azon kaptam magam, hogy talán túlbonyolítom az életemet. Az első időkben egyszerűen működtünk, azt a nyolc órát leszámítva, amikor ő dolgozni járt az építkezésre, együtt voltunk egész nap. Szeretkeztünk, randizgattunk, szeretkeztünk, eltöltöttünk némi időt a barátainkkal vagy a családunkkal és még többet szeretkeztünk. Voltak napok, amikor csak kajálni keltünk fel, sőt amikor olyan előrelátó voltam, hogy készítettem ki egy kis harapnivalót, még akkor sem. Ez jó volt.

Az első hét után Haley kitalálta, hogy lehetne külön időnk is, mert igaz, együtt járunk, azért nem kéne egymás életére telepedni a nap huszonnégy órájában. Ez kissé bántott, de igaza volt, eltölthettem néha egy kis időt Mattel és Zach-kel is, ő pedig Xboxozni ment Sylhez vagy épp keresett egy helyet, ahol belemerülhet a rajzolásba. Ez amolyan magányos dolga volt, úgyhogy igyekeztem nem zavarni közben, bár nem voltam biztos benne, egyáltalán észrevenné-e a jelenlétemet. Néha kellettem neki, mert engem is gyakran rajzolt, de aztán sokszor elküldött, mondván, csukott szemmel is lát engem, nem kell, hogy ott unatkozzak mellette.

A második héten valami más is megváltozott, Haley szokatlanul csendes lett. Először arra gondoltam, az együtt töltött idő alatt már megbeszéltünk mindent, amit csak lehetett, de aztán feltűnt, hogy mindenki mással olyan, mint szokott lenni, vidám, csevegő, kuncogós, viszont amikor érte mentem, átváltott abba a csendes és komoly önmagába, mintha kicserélték volna. Persze ha megcsókoltam ugyanolyan édesen és őszintén simult a karomba, mint bármikor máskor. Így ennek sem tulajdonítottam akkora lehetőséget, főleg, hogy Zach ezt mondta.

– Ez nem tök természetes a mézeshetek után? – Igyekeztem csak Mattnek beszélni a dolgokról, hiszen Zach-et eleve nem érdekelte, meg amúgy is Haley pártján állt, bármit mondtam, de úgy tűnt, jobban fülel, mint hittem volna.

– Mézeshetek? – horkantottam, holott volt valami megkapó a kifejezésben.

– Emily nem változott semmit – jegyezte meg Matt Zach-re sandítva. – Ugyanolyan édes, mint bármikor.

Zach úgy tett, mintha kidobná a taccsot.

– Azért, mert ti nem vagytok együtt nulla-huszonnégyben, de Deant alig lehet lerázni, amikor kicsit lógni akarok Haleyvel.

– Együtt töltötök egy egész éjszakát – mordultam rá. – Szerinted ezt rajtam kívül, melyik barom hagyná a barátnőjének?

– Szerinted már nem egészséges, ha hagy neked egy kis teret? – kérdezte Zach. – Állandóan vele akarsz lógni? Éjjel-nappal?

Ezt úgy kérdezte, mintha természetellenes lenne, pedig nem volt olyan rossz ötlet. Haley sosem volt unalmas, ha épp nem csináltuk semmi mást, csak feküdtünk egymás mellett, akkor is el tudtam szórakoztatni magam a haját figyelve, vagy épp a különböző kedvenc helyeimet bámulva a testén. Akárhogy is számoltam, alig két hónapom volt még Haleyvel, igenis ki akartam használni minden másodpercet, amit vele tölthetek. Csak hát túl sok volt neki.

A harmadik héten valami nagyon meglepő dolgot csinált az ágyban, és amikor vigyorogva megkérdeztem, mégis honnan vette, csak a nyakamba csókolt, és azt mondta:

– Szeretném izgalmasabbá tenni!

Addig azt hittem, elég izgalmasak vagyunk, de Haley bebizonyította, hogy tudunk fejlődni. Álszent lennék, ha azt mondanám, nem élveztem mind, de igenis voltak olyan pozíciók, amik után jóformán felkelni sem tudtam az izomláz miatt. Haleyről nem is beszélve, néha nekem kellett bedugni egy kád forró vízbe, miközben neki a fáradtságtól majd leragadt a szeme.

Épp az egyik ilyen fürdés után bújtunk ágyba, amikor átkarolta a mellkasom, és odafektette a fülét a szívem fölé, mintha csak tudni akarná, visszavett-e már a tempóból. Nem vett vissza.

– Jövő héten már megyünk is Görögországba – mormolta. – Hiányozni fogok?

– Egész nap a szobámban fogok kuksolni a hívásodra várva – feleltem kissé gúnyosan, de tök őszintén.

– Elmész majd Zach-kel és Mattel bulizni – mondta. – Velem úgyse jársz.

– Szeretnél bulizni? – kérdeztem, mert valami kis szomorúságot hallottam ki a hangjából.

– Te szeretsz bulizni – felelte. – Ha elhívsz egy bulira, akkor elmegyek veled.

Nem értettem, hogy akkor most akarna-e menni vagy nem, mindenesetre körbekérdeztem, hol lesz olyan buli, ami nem olyan vad. Valami Haleyhez illő lazább dolog kellett nekem, és mivel nem volt, mondtam Mattnek, hogy csináljunk egy bulit náluk.

Az ő házuk mindig is ideális színhelye volt a partiknak.

– De ne hívjatok sok embert – kértem Mattet, miután simán rábólintott a bulira. – És üzenem Michelle-nek, hogy viselkedjen Haley előtt!

– Az nehezére fog esni – röhögte el magát legjobb haverom. – Megzizzent, amióta van neki Mark.

– Az a Maui-i fickó? – jutott eszembe. – Csodálkozom, hogy egyáltalán engeded.

– Mintha valamit is meg lehetne tiltani Michelle-nek! Számíts rá, hogy…

– Nem! Mondd meg neki, hogy azt üzenem, soha többet nem állok szóba vele, ha nem viselkedik!

– Elég biztos vagyok benne, hogy ettől majd megijed – nevetett Matt.

Nagyon ajánlottam neki, hogy tegye.

Amikor mondtam Haleynek a bulit, mosolyogva bólintott, hogy menjünk csak, de aztán láttam, hogy idegesen az ajkaiba harap.

– Mi az? – kérdeztem magamhoz húzva. Mindkét karjával szorosan átkarolt, és forró csókot nyomott a nyakamra.

– Kedveled Michelle-t – mormolta.

– Igen – húztam el a fejem, hogy az arcába nézzek. – De nem úgy, mint téged, ezt tudod, ugye? Michelle csak egy kislány.

– Nem vagyok féltékeny – nézett a szemembe. Rájöttem, hogy tényleg nem az, valami más emésztette.

– Elmondod?

– Á, butaság! – felelte, és mielőtt tovább kérdezgethettem volna, rányomta a száját az enyémre. A témát elnapoltuk.

 

*

 

– Futni? – kérdezte Haley kivörösödött szemekkel, amikor másnap reggel megkeményítettem magam, és felkeltem korán. – Ilyenkor akarsz futni? Miért?

– Formába kell hoznom magam – mosolyogtam rá, ahogy elnyújtózva figyelt engem.

Szabadnapja volt az építkezésről, szóval elvileg sokáig alhatott volna, de felébredt, amikor felkeltem mellőle. Nem volt mély alvó, szinte mindig felébredt, ha mocorogtam mellette. Sokszor, amikor csupa hülyeséget álmodtam össze, és magamat nyugtatva óvatosan közelebb húzódtam hozzá, ő is közelebb bújt, szótlanul, majd együtt aludtunk el megint.

– Szerintem formában vagy – mondta, és lassan felült. Egy pillanatra láttam a melleit, mielőtt eltakarta volna a hajtömeg. Ahogy felhúzta a térdeit, majd előredőlt, úgy festett, mint egy színésznő azokból a régi filmekből, amiket Lissa néz mindig. – Akarod, hogy veled menjek?

Abban a pozícióban, és azzal a természetes kérdéssel kétségbeejtően tökéletes volt, már-már elbizonytalanodtam. Fájt ránézni, olyan édes, kínzó fájdalom volt ez, ami még hetek után is megrémített.

– Maradj csak ágyban – hajoltam oda, hogy megcsókoljam. Egy pillanatra megcsapott a gondolat, mi van, ha elutasít, de nem tette. Sosem tette. – Sietek vissza!

Csókolóztunk. Nem vadul, vagy szexre készen, csak finoman, mintha búcsúznánk, mert különben azt is tettük. Mindig megcsókoltam, amikor egy-két helyiségnél messzebb mentem tőle, és akkor is, mikor visszajöttem. Egy futással töltött óráért több is járt.

– Nem mész? – kérdezte végül, amikor kifulladva szuszogtam rajta úgy negyed órával később. A hajammal játszott, én meg csak élveztem a helyzetet.

– Nem – döntöttem el végül. – Maradok.

Ledobáltam magamról a ruhákat, és visszafeküdtem Haley mellé. Nem fonódott rám, ritkán csinálta, helyette hátat fordított, és addig ficergett, amíg a háta és a feneke hozzám nem simult, hívogatóan, hogy öleljem már át, és én rendszerint megtettem. Mint most is.

– Kedveled Michelle-t – mondta megint pontosan ugyanúgy, mint előző nap. – Mi lesz, ha nem jövünk majd ki egymással?

– Jó fej lány – nyomtam egy csókot a tarkójára. – De ha nem szereted meg, azon se fogok csodálkozni, van egyfajta stílusa.

– De te kedveled. – Nem értettem, mire akar kilyukadni.

– Téged jobban kedvellek – játékosan meghúztam egy hajfürtjét.

– Nem lenne az fura?

– Micsoda?

– Ha Michelle és én… tudod, nem lennénk barátok? Emlékszel, miket mondanak rólam az Anne Cartneyban, ugye? Ha nem fog kedvelni, és neked döntened kell, hogy vele barátkozol vagy velem…

– Haley! – állítottam meg, és áthajoltam fölötte, hogy lássam a félig a párnába fúrt arcát. – Nem kell döntenem! Mindig téged választalak! Michelle…

– De én nem akarom, hogy ne barátkozz vele miattam – fordult a hátára, hogy láthassam a kifejezést az arcán, a kelletlenséget a szemében. – Ígérd meg, hogy nem fogsz rá haragudni, vagy máshogy bánni vele, hogy ha nem kedvel! – kérlelt, én meg némán néztem rá, végiggondolva, mi ez az egész.

Nyilvánvalóan attól félt, hogy Michelle nem fogja kedvelni, de nem önmaga miatt, hanem, mert szerinte ez majd megváltoztatja a viszonyom Matt dilis húgával, amit ő nem szeretne. Nyilván nem Michelle miatt, hanem miattam, mert nem akarja, hogy nekem kellemetlen legyen a változás.

– Ha Syl nem kedvelne engem, akkor is ugyanilyen jó barátnők lennétek? – kérdeztem végül.

– Syl kedvel! Ő mondta, hogy…

– Tegyük fel, hogy nem kedvel – állítottam meg. Az ajkába harapva gondolkodott el a dolgon.

– Haragudnék – mondta végül. – Téged idiótaság nem kedvelni! – Ja, mondja ezt az apjának. – Te kedves vagy mindenkivel, és olyan nyitott, barátkozós! Nem tudom elképzelni, hogy ne szeressenek, legfeljebb csak azok a csajok, akiket elutasítasz miattam, de azok is inkább engem utálnak, ha csak szépen néznél rájuk…

Befogtam a száját egy csókkal, közben meg a nevettem, mert imádtam a felháborodott hangját.

– Szerinted, ha te így érzel – kezdtem végül, amikor már levegő után kapkodott –, én el tudnám viselni Michelle társaságát, ha nem kedvelne? Michelle nem fontos az életembe, te az vagy!

– Szeretlek! – válaszolta, mintha csak felém akarna licitálni. Sikerült, mert ennél szebbet nem mondhatott.

A szeretlekjei mindig olyan őszinték és érzelmesek voltak, féltem, mi lesz velem, ha egyszer nem leszek elég jó hozzájuk, vagy megint azt mondja nekem nem szeret eléggé ahhoz, hogy elviseljen. Néha a nem színjózan pillanataimban arra akartam kényszeríteni, hogy ígérjen örökké, mondjak csak ki, hogy történhet bármi, ez megmarad. Végül sosem kértem többet csak egy újabb szeretleket.

Majdnem délig aludtunk, aztán Haley lecsalogatott, hogy ebédeljek együtt a szüleivel. Karen bírt engem, és mindig kedves volt, de Haley apja megtartotta a távolságot, ahogy mondta is. Folyton Görögországi terveikről beszélt, mintha csak az orrom alá akarná dörgölni, hogy végre egy hely, ahol nem leszek ott. Legszívesebben már most kijelentettem volna, hogy ez lesz az egyetlen olyan nyaralás, ahová nem megyek, jövőre simán betársulok.

– Lerajzolhatod majd nekem a Parthenont, prücsök! – vonta el rólam Haley tekintetét. – Úgyis kell egy új kép a rendelőmbe ahelyett, amit úgy utálsz! – Persze fogalmam sem volt, melyik képet utálja Haley, mert ez olyan belső poénjuk volt (később megkérdeztem, és azt mondta, valami szemek vannak rajta). – És a Kükladikus Művészetek Múzeumának új részlege is tetszeni fog. Dean, mi a véleményed a kükladikus kultúráról?

– Lenyűgöző, Mr. Morgan – mondtam. Persze levágta, hogy fogalmam sincs róla, de azért rám vigyorgott.

– Melyik periódusát kedveled leginkább?

– Hát…

– A középkükladikus kor Dean kedvence, apa! Szóba került a múltkor, amikor a mínoszi művészetről beszélgettünk. Élénk vitába bonyolódtunk a repülő halak ívási időszakáról is, annak a mínoszi hatású középkükladikus freskónak a kapcsán, ami úgy lenyűgözte Deant! Igaz? – pillantott rám ártatlan mosollyal.

Elröhögtem magam, és helyeseltem, az apja meg inkább a lánya kamuzásán mosolyogva tömte a szájába a csirkesalátát. Elhatároztam, hogy elolvasok majd egy könyvet a művészetekről, mert amit tudtam az kimerült annyiban, hogy Haley hihetetlenül tehetséges. Úgy éreztem, fel kell vérteznem magam kükladikus kultúra témakörében, sőt ennyi erővel egész Görögország történetében is el kell majd mélyednem, hogy legyen mihez hozzászólnom, ha újra vizsgáznom kell.

– Ne haragudj, apára! – mondta Haley, amikor befejeztük a kajálást, és kézen fogva átsétáltunk hozzánk desszertet enni. – Azt hiszi, mindenkit érdekel a Kükladikus Művészetek Múzeuma. Csak egy csomó idol meg ilyesmi.

– Érdekel – feleltem gyengéden. – Ha lehetne, elmennék veled, és megnézném azt a repülőhalas festményt vagy mit.

– Freskót – mosolyodott el. – Ha te is jönnél, nem mennénk annyi múzeumba. Úsznánk a tengerben! Lerajzolnálak, ahogy a fehér homokban fekszel, és a szemed ugyanolyan kék, mint a víz – nézett rám vágyakozó pillantással. – Gyönyörű lenne!

Elég volt csak elképzelnem, ahogy mellettem rajzol, az úszás után nedves hajjal, a bőrére tapadó szikrázó homokszemcsékkel, és azt kívántam, bár én is le tudnám rajzolni úgy őt.

– Te lennél gyönyörű – mondtam, és elmeséltem neki a képet a fejemben, majd mikor már elpirult zavarában, vidáman megcsókoltam.

Bár nem éppen azt terveztem, az ágyban kötöttünk ki megint egy újfajta, vad pozícióban, amit Haley talált ki, és ami után megint elhatároztam, hogy edzenem kell a testem, ha tartani akarom az iramot vele.

 

*

 

A bulira Mattéknél egy farmert és egy vékony pántos felsőt vett fel, amiből kilátszottak a vállai és a hátának egy része. Ideges volt, az apró, forró keze elveszett az enyémben, miközben a bejárati ajtóhoz mentünk, és bekopogtattam. Elhúzta a kezét, hirtelen rádöbbentem, hogy ezt már többször csinálta, mintha aggasztaná, hogy meglátja valaki. De lehet csak túlreagáltam ezt is. Elhatároztam, hogy tesztelni fogom. 

– Minden oké? – kérdeztem meg bátorítóan rámosolyogva, amit csak halványan viszonzott.

– Persze.

Michelle nyitott ajtót, és rögtön Haley fölé magasodott.

– Sziasztok! Te vagy Haley! Végre Dean elhozott, gyere be!

Azzal megfogta Haley kezét, amit az előbb még én markoltam, és berántotta a házba. Követni akartam, de Michelle gyors volt, a tömeg pedig nagy, eltűntek valamerre, mielőtt észbe kaphattam volna.

Nagyobb buli volt, mint amit Mattel megbeszéltünk, egy csomóan nyüzsögtek mindenfelé, és volt pia dögivel. Szereztem valami alkoholmentest Haleynek, aztán elindultam, hogy megkeressem, csakhogy még a haverjaimat sem láttam sehol. Amikor végül negyed óra múlva a második emeleten rábukkantam Haleyre, Zach, Michelle, Matt és Matt öccse Mike, illetve az ő barátnője, Emily féltestvére, Dorothy röhögtek valamin, amit Haley mondott.

– Mi olyan vicces? – kérdeztem mire a nevetés leállt. Rólam volt valami, így Haleyre néztem kérdőn.

Ő bűntudatos pillantást vetett rám, míg Michelle keményen rácsapott a vállamra.

– Imádom a csajt, miért rejtegetted eddig?

– Mert egy önző barom! – válaszolta Zach. – Haley-bébit nem lehet kisajátítani, mondd meg neki, hogy ki fogod dobni, ha eltilt tőlünk!

Haley csak mosolygott.

– Bocs, de Deannek nagyobb szüksége van rám. Persze csak augusztus végéig – tette a végére évődőn. – Különben sem vagyunk együtt állandóan, igaz, Dean?

– Nem – mormoltam, arra gondolva, miért tűnik olyan másnak, amikor nem vagyunk kettesben. – Nem állandóan.

– Hogyan jöttetek össze? – kérdezte Dorothy.

Haley vállat vont, és kereste a szavakat, így beugrottam a válasszal.

– Már elég régóta barátok voltunk, egymásba szerettünk.

Dorothy úgy nézett rám, mintha a világ legromantikusabb történetét hallaná, Haley pedig elnevette magát.

– A szerelmi bájitalról miért nem mesélsz?

– Arról a csokisról? – vihogott fel Zach, mire Haley elvörösödött, de nevetve bólintott.

Egy kicsit zavart, hogy ilyen jól elvan a többiekkel, míg hozzám egy szót se szól. Persze a csillogó szemeit rám emelte, akárhányszor csak szóba kerültem, de valami kis távolságot érzékeltem kettőnk között, amit inkább ő tartott fenn.

Nem maradtunk egész éjjel, bár nagyon is marasztalni akarták Haleyt, aki újabb meg újabb poénokban, vicces történetmesélésekben vett részt, teljesen lenyűgözve bárkit, aki csak öt másodpercnél tovább tartotta rajta a szemét.

– Jól érezted magad? – kérdeztem végül, amikor visszaültünk a kocsiba, és ő szótlanul kifelé meredt az ablakon.

– Jól – válaszolta egy kis mosolyt villantva rám. A szemei szinte szikráztak, látszott rajta, hogy felvillanyozta az este, ahogy engem szokott, miután ezekkel az idiótákkal töltöm az időmet, és még órákkal később is vigyorgásra áll a szám, de nem mondott semmi mást.

– Fáradt vagy?

– Eléggé – mondta. – Szerintem csak bedőlök az ágyba, és máris alszom. Nem baj?

Bocsánatkérően nézett rám, én meg megértettem, hogy nem akar ma este velem lenni. Igyekeztem, hogy ne látsszon rajtam, zavar a gondolat. Én vele akartam aludni, de nyilván nem várhatom el, hogy minden este, tényleg éjjel-nappal együtt legyünk.

Amikor egy csókkal elbúcsúzott, és bement a házukba, keserűen arra gondoltam, hogy visszakaptam a sorstól a rengeteg alkalmat, amikor leléptem a korábbi barátnőim közeléből, mert fojtogatónak éreztem az állandó jelenlétüket. Vajon ők is ilyen szarul érezték magukat, mint én Haley hátára meredve, vagy egyedül a nyavalyás ágyamban, miközben tudtam, milyen érzés, amikor nekem simul a háta és feneke, én meg átölelem a derekát, és a haja illatával az orromban alszom el?

Mindenesetre gáz volt, és mielőtt elutaztak Görögországba még kétszer kellett nélküle aludnom.

 

*

 

– Mit mondott? – kérdeztem anyámat hitetlenkedve, amikor beszámolt róla, hogy Haley telefonált neki és közel fél órát beszélgettek. Amikor én hívtam, csak pár szót váltottunk, aztán mennie kellett. Arról, hogy ő hívjon engem, már rég letettem. Anyám persze nem vette észre, hogy zavar a téma, csak mondta, hogy Haley így meg úgy a világ legkedvesebb lánya.

Ezt persze mindenki osztotta, így egyedül éreztem magam a hülye problémámmal, ami nem volt más, mint hogy velem is csak kedves. Egyszerűen mintha csak nem akart volna megbántani. Mindig rám hagyott mindent, mintha neki mindegy lenne, vagy egyáltalán nem is számítana.

Szeretett engem, ebben nem kételkedhettem, de volt valami, amit elcsesztem, mert nem volt olyan, mint a legelején. Vagy ezek lennénk mi? Akik nem tudnak már semmiről beszélgetni, még több mint tízezer kilométernyiről sem? Nem akartam ezt, el is határoztam, hogy rendbe hozom, amint visszajön. De előbb edzenem kellett végre.

– Fura vagy mostanában – jegyezte meg Lissa, amikor izzadtan hazaértem, és a konyhában ledöntöttem egy doboz energiaitalt. – Mire fel ez a rengeteg futás és úszás? Haleynek akarsz még jobban tetszeni?

– Csak javítok az állóképességemen – mondtam az igazat, mire gyanakodva nézett rám.

– De köze van Haleyhez.

– Téged hívott? – kérdeztem.

– Nem, csak küldött egy csomó képet. Miért?

– Semmi – vontam vállat.

– Valami probléma van köztetek? Mit csináltál?

– Miért feltételezed, hogy velem van a probléma? – érdeklődtem fintorogva. – Lehet, hogy Haleyvel!

– Haley szerelmes beléd, Dean – legyintett Lissa, amolyan te csak a bolond öcsém vagy, mit tudhatsz, hangon. – Imád téged, ha megbántottad valahogy, igenis a te hibád!

– Kösz! – horkantottam fel. Megbántottam volna? De hogyan? Mivel?

Sajnos addig se tudtam kitalálni, mire Haley hazajött, nem csodáltam, ha nem sült el jól.